Kovács
András Ferenc

Úgy képzelem, ebből a színházi jelmeztárból, amelyben kölyökként bújócskát játszott, indult a pálya, amelynek mindenki által ismert jellemzője a maszkok használata, az alakmások kitalálása, elképzelt költők elképzelt életműveinek megírása. Aki Kovács András Ferenc költészetét ismeri, ismeri Ophelio Barbaro, Jack Cole, Licinius Calvus, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és társaik költészetét is. Különböznek szerzőjüktől ezek az alteregók, vagy hasonlítanak rá? Mindenesetre megteremtik kitalálójuk gazdag, játékos, teátrális költői univerzumát. Kovács András Ferenc színházi küldetése az volt, hogy alkotásaival rámutasson a költészet színházi jellegére: hogy a költemények megszólalásai mindig színésziek; színésziként igazak, színésziként őszinték és színésziként általánosak, azaz valamennyiünkre tartozók.

Többféle elképzelés is rendelkezésünkre áll válaszként a „mi a költészet értelme?” kérdésére. Akik azt állítják, hogy a sírfelirat ősműfajából fejlődött ki az irodalom, arra gondolnak, hogy a művek döntően az emberi mulandóság legyőzésére szolgálnak. Mások az ember óhatatlan magányossága meghaladásának tekintik a költészetet, vagy az emberi szenvedés kifejezési lehetőségének, vagy még tágabban, a szenvedélyek megformálása és kinyilvánítása közegének, különösen a vágy és a gyász hírvivőjének. De tekinthetjük a költészetet játéknak is, olyan nagyon komoly játéknak, amely – magában foglalva vagy sem az említett témákat – elsősorban a nyelvvel, a formával, a megszólalásmóddal való barkácsolás. Kovács András Ferenc költészete ez utóbbi felfogáshoz csatlakozott kezdettől fogva, hogy azután évek múltával, eredeti jellemét fel nem adva, fokozatosan beteljesítse a költészet többi meghatározását is, s az emlékezés, az erotika, a szenvedés, sőt az elhallgatás költészetévé is váljon. Életművének egésze, különösen első fele, hallatlan bőséget sugall, a költészeti játék újabb és újabb eljárásait mutatva be, a költészeti hagyomány újabb és újabb tájait tárva elénk, mintha a világ- és magyar költészet egészét akarná (akarta volna) újrajátszani, újra színre vinni, tovább mondani, variálni, kifordítani, parodizálni és felmagasztalni. Az olvasói, azt hiszem, írásművészetének nem egyes darabjait szerették (szeretik) igazán, hanem az egészét, s versei együttesén túl a törekvést, hogy beemelje saját költői világába a költészet teljességét: mindenféle rímet, ritmust, metrumot, sorfajtát, strófaszerkezetet, hangütést, mondatfűzést, versnyitást és verszárlatot. Azt szerették (szeretik) benne, hogy a verseiben minden ismerős, ám így sosem látott, s e versek, versegyüttesek visszavezetik az olvasót a költészet eredetéhez: a hangzáshoz. A költészet zenei lényegének a kifejezése, újbóli bemutatása, aprólékos kimunkálása volt és maradt Kovács András Ferenc műveinek legvonzóbb tulajdonsága.

Ne értsenek félre: sokféle költészet van; létezik a hangzás, a verszene lehetőségeit nem használó költészet is, nagyszerű teljesítményekkel. Több mint száz éve írnak magyarul szabadverset, több mint fél évszázada prózai, hétköznapi hanghordozással megszólaló költeményeket. A költészet célja lehet a változatosság, de lehet a monotónia is. A „csökkentett költőiségű” alkotások éppúgy lehetnek nagyszerűek vagy érdektelenek, mint a verszenére törekedők. Ám a mi költőnket mégiscsak a rímjáték, a metrikai sokféleség, a ritmusvariáció, a szójáték, a régi és még régebbi versformák kipróbálása, a régi és még régebbi stílusok utánzása érdekelte, egyszóval a játék, a hagyomány adta, végtelennek tetsző lehetőség, s a hangzás, a költészet zenei lényege. „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland s a Rend pörpatvarát”, írta csodálatos költeményében több mint száz éve Apollinaire (Radnóti Miklós fordításában), s azt hiszem, a magyar irodalomban csak kevesen tudták hagyomány és lelemény egyensúlyát olyan magától értetődő módon fenntartani költészetükben, mint Kovács András Ferenc tette.

Ahogyan modern költő volt Apollinaire, modern költő ő is, amikor ógörög strófaszerkezeten, provanszál formán dolgozik, akkor is. De vajon miért lépett erre az „antimodern modern” útra? Talán a gyermekkori színházi jelmeztár hívásának engedett, talán nyelvi barkácsolói képességei irányították, talán a világköltészet felfedezésének ifjúkori vágya, amire első kötetének címe (Tengerész Henrik intelmei) utalt metaforikusan; talán mindhárom együttesen. Mint minden igazi költő, másféle költészetet kívánt művelni a maga körül látotthoz képest. Úgy sejtem – s a költő néhány interjújára hivatkozhatnék is támaszul –, formátlannak, hétköznapinak, vallomásosságba szürkültnek látta ifjúkora kortárs líráját, s ezért olyan megszólalási módot keresett, amely a forma és a megemelt beszéd költészete, s amely ünnepi, noha játékos, a személyességen túli, noha nem személytelen. Mert úgy látta – legalábbis ezt képzelem –, hogy a világ- és a magyar költészet története nagyrészében éppen ilyen volt, határtalannak tűnő formai, hangvételbeli repertoárt kínálva valamennyi költőtanonc számára. Fölpróbálta tehát a jelmeztár minden jelmezét, újabb és újabb versformákat tanult el és szabott magára, minduntalan felfedezőutakra indulva Tengerész Henrik karavelláival. Így történhetett, hogy már első, vékonyka kötetében szinte készen állt előttünk a költő, akivé Kovács András Ferenc lett. Költészetének története hosszú évtizedekig a formai, hagyománybeli bővülés, variálódás, gazdagodás története volt, mígnem meg kellett ismerkednie a hallgatással is. Ám így, az utóbbi tapasztalattal együtt teljes, tovább építhető egész az életműve, amely felmutatta számunkra a költészet színházi jellegét és zenei lényegét, a magyar és világköltészet szélességét, s a költői formák lenyűgöző sokféleségét.

Ezért ítélte oda kuratóriumunk 2023-ban Kovács András Ferencnek a Bertók László-nagydíjat.