Láng
Orsolya

Lehetne kezdeni a laudációt személyes adatokkal, felsorolásokkal, jelzőkkel. De ha az emberre hat az, ahogyan Láng Orsolya ír, akkor tudja, írása (illetve beszéde) tárgyához ő sem közelíthet akárhogyan. Hogy fontos a pillanat, határozott körvonalaival, és ugyanakkor bizonytalan az, mi mindannyian ugyanúgy vagyunk-e benne abban a pillanatban. Mi közünk hozzá, közel vagyunk-e a dologhoz vagy távol tőle? A Láng Orsolya-olvasók tudják, hogy nem lehet semmit beleerőltetni előre meghatározott formákba, de léteznek ilyen előre meghatározott formák, és érdemes ezekkel is kezdenünk valamit.

Az idén első alkalommal átadandó Bertók László Költészeti Díj „kisdíjának” előre meghatározott formája az, hogy a zsűri egy 37 évnél fiatalabb, ígéretes pályakezdést magáénak tudó, 2-3 verseskötetet már megjelentetett, és a pálya kiemelkedő folytatásának ígéretét mutató költőnek ítéli oda. A szokatlan korhatárt Bertók László életrajza magyarázza: 37 éves volt, amikor az első önálló kötete megjelenhetett.

Láng Orsolya megfelel a kritériumok eme első, formális körének: 1987-ben született Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen nőtt fel, író, költő, filmrendező, könyvillusztrátor. Első kötete 2015-ben jelent meg Tejszobor címmel, amely ugyan műfaji megjelölését tekintve kisregény, de lírizáltsága ugyanazt a látásmódot hirdeti, amely majd két verseskötetében, sőt, útirajzában is tetten érhető. Láng Orsolya bizonyos értelemben tehát ki is tör a kisdíj formális követelményeinek dobozából, munkássága egyszerre simul bele és áll ellen a kategorizációnak.

Mivel azonban jelen pillanatban egy költészeti díjról van szó, Láng Orsolya költészetének sokféle érdemére koncentrálok – ahogyan egyik versében írja, „[e]gyre messzebb megyek a közeledésben”. Régóta olvasom, és olvasom újra, nem kevés rajongással Orsi szövegeit. Izgalmasnak találom, ahogyan költészetében (is) továbbépíti azokat a tematikus-formális sajátosságokat, amelyeket már első két kötetében észlelhettünk. E sajátosságokat olyan kulcsszavakkal illethetnénk, mint a (meg)érintettség, fragmentáltság, az én és a te határai-határfeszegetései, mondat és kép együtthatása, konkrét és elvont egymásba játszása. Írásművészetére illik a Nemes Nagy Ágnes-i megállapítás, miszerint „[a] vers az valahogy folyékony szobor vagy szilárd szökőkút”. Legfrissebb lírakötetét, a 2021-ben megjelent Személyes okokat a recepció egyfajta beérésként üdvözölte, mintha igazolná azt a sorát, miszerint „ide még visszatérünk / ez még ugyanaz a folyó”. Valóban egyrészt az előző kötetek szublimálódását érezhetjük benne, még a Pályamatricák úti élményeiét is: az idegenség érzését, a mozgásban létet, az útkeresést, a mások és saját magunk keresését, mindezt kiélezve az én és a Másik közötti viszony megragadhatóságának kérdésére. Ezt a költészetet foglalkoztatja a személyes és nyilvános, a megosztható és megoszthatatlan, a pillanat, a mozgás, a tér és az emlékezés jelentősége, az egyszerű gesztusok bonyolult interpretálhatósága, s hogy milyen hatással lehet lenni a köztességben. Nem látványos, de annál mélyebb feszültségekkel dolgozik, mindezt sűrű, hermetikus, de nem kirekesztő költői nyelvvel közvetítve, a figyelés és pontosságigény koncentráltságával, mégis nagyvonalúan.

Ám a Személyes okok tovább is lép az eddigiektől. A legújabb kötet nagyszerűségét bizonyítja a kritikai fogadtatás sokrétűsége. Míg legtöbben a személyességnek a nyitottság és diszkréció közti egyensúlyozását méltatják (és ez a jelenlegi autófikció-dömpingben különösen üdítő és egyedi), addig mások a politikai-közérzeti dimenzió hivalkodásmentes jelenlétét is érzékelik, illetve a személyesnek a közöstől való elválaszthatatlanságát, s felfigyelnek mindennek a sajátos nyelvi-formai-képi realizációjára. Ez a költészet ráadásul – finoman? huncutul? komolyan? – metareflexív, amennyiben az olvasónak szegezi azt a kérdést is, hogy miben rejlik egy vers pontossága. De az írás másféle dilemmáit is szóba hozza, s bár tudom, hogy a jó sorok idézése egyúttal meg is fosztja a jó sorokat kontextusuktól, egy ars poetica-szerű részt muszáj zárásként kiragadnom Láng Orsolya Charles Baudelaire: Az albatrosz című verséből: „erre mondtam, hogy egyrészt nem akarok kifele élni, / másrészt az együttlét nem megosztható, / mire te: az írás egyrészt kifele, / másrészt megosztás”. Láng Orsolya költészete ezt a megosztást igen magas színvonalon, nagyfokú intenzitással, szép belemerüléssel végzi. Ne vegye nyomasztásnak, és pusztán a laudálás helyzetének előre meghatározott sajátosságaiból fakadónak, hogy izgatottan várom, mit fogunk olvasni tőle ezután.