Tóth
Krisztina

Hálás kisforma a laudáció, Hölgyeim és Uraim, dicsérni és dicsérve lenni jó. Jó és nehéz. Részletezni és összegezni, könnyednek lenni és rövidnek – hát, még az utóbbit se garantálhatom, de fogok igyekezni.

A díj névadója ma este egyetértően bólogatna, mosolyogna, csöppet sem gondolná másképp, mint a kuratórium, hisz az idei díjazott régóta világos és stabil pontja, magas pontja a kortárs irodalomnak. Ez így lenne akkor is, ha semmi köze nem volna Bertók Lászlóhoz, de van. Igaz, nehéz nem közzel lenni ehhez a költészethez.

Megkönnyíti a dolgom, hogy nem kell Tóth Krisztina pályaképét fölvázolnom, a név márkanév és védjegy, nem kell sorolnom írói tevékenységének állomásait, hisz ezek eléggé láthatóak, azaz olvashatóak. Az olvasó, ha egyszer belekezd az utazásba, előbb-utóbb eljut mindegyik állomásra, ki a költőtől a prózaíróig, ki fordítva. Ugyanonnan ugyanoda, legalábbis abban az értelemben, hogy egy alanyiság tárgyiasodik ezerfelé, egy kéz, egy okosság, egy érzékenység írja ezt is, azt is.

Nem kell tehát sorolnom a könyveit, elég pár kattintás, a világhálón – ha úgy tetszik, Világadapteren – föllelhető minden lényeges adat, a még lényegesebb pedig ott van a két regényében, a hat rövidprózakötetben, a kéttucatnyi gyerekkönyvben, s a tíz verseskötetében az 1989-es Őszi kabátlobogástól a tavalyi Bálnadalig. S ha a könyveiben, akkor ott van az olvasóiban, sok olvasója van, felnövők és felnőttek, dolgozik bennük, épül, lerakódik zeneként, érzéki-érzékletes mondatként, történetként, s úgy is mint figyelem, részvét, a részvétel kényszere és lehetősége a saját életükben. 

Nem magától értetődő, hogy nincs rivalda e könyvszínházban, hogy teremtményei, a maszkok, alakok, a különféle lírai én-ek jönnek-mennek az olvasók közt, akik maguk is bármikor feltűnhetnek lírában is, epikában is, aztán eltűnődhetnek, vajon mikor leste el, mikor látta őket az író, és hol. Trolin, néző-, játszó-, padlás- vagy reptéren, vonatablakban, állatkertben, sötét előszobában? És honnan tudja, hogy élünk?

Hogy élünk.

Jó olvasni a verseit, írta róla anno Ferencz Győző, s a nyomán Várady Szabolcs. Azt hiszem, ezt a jót írja körül a gazdag recepció azóta is, körülírja, hisz megfejteni nehéz, a jót nehezebb, mint a rosszat. A jót olvassa az ember, érzi a súlyát, a suhamlását, verset írni támad kedve, vagy még az sem, csak örül, olykor az elszoruló torkának.

E költészet Bertókéval közös pontjait nem nagyon kell keresni. Elsőnek a Csorba Győző iránti nagy respektust említeném, talán erről lesz szó még ma este (lett, illetve volt), Csorba mint közös apa, miközben sok apa van, Nemes Nagy Ágnestől Weöresig, Orbán Ottóig, Petriig, Lator Lászlóig. 

Közös bennük a forma tisztelete, a techné becsülete, a megcsináltság s egyáltalán a munka fontosságának érzete és érzékeltetése. Közös a reflektáltság, az elengedhetetlen nyelvkritika és a skatulyák iránti szkepszis. Közös viszonyulásuk, illetve viszonyításuk a posztmodernhez, sőt a posztposztmodernhez, hogy miként alakítják, szabják a saját személyükre, miközben jókedvvel, bőséggel olvashatók akár a klasszikusok, akár a klasszikus modern felől is. Közös a hagyományhoz való viszony, a NyugatÚjhold mint az adott s olykor megtagadott kályha – bár talán a megtagadott sok, de itt hagytam a rím miatt.

Közös bennük, hogy rendszerré építsék köteteiket, ami Bertók számára a három, az Tóth Krisztinának a következő prímszám, az öt. E napokban sokszorosan is, tegnap, dec. 5-én volt a születésnapja (Bertóknál ez is 6, kétszer három, szokta volt mondani). Erről persze senki nem tehet, miként arról sem, hogy éppen kétszer ötéves korától ír verseket. De az nem véletlen, hogy a Vonalkódban tizenöt beszélő szólal meg, a Hazaviszlek, jó? című könyve ötven írást tartalmaz, a Pixel épp harminc történetből áll. Első kötete 25. évfordulójára jelent meg a huszonöt – ötször öt – egységből álló Pillanatragasztó. Az öt évvel ezelőtti Párducpompa ötven történetének, bár inkább apropónak mondanám, van biográfiai oka, ahogy az Ünnep című tiszteletre méltóan szigorú válogatásnak is, ami ötven versből áll. Folytathatnám ezt az ötösözést, az egyes szövegek arányrendszeréig, ritmikájáig, de jobb, ha nem, még túlhúznám. A legfőbb közös, hogy nagyszerű költők, műveik divatállók, a tágan értett ezredvég irodalmának aranyalapjához tartoznak.

Az alapítók szándéka szerint ez a díj költői életműre adható. Tóth Krisztináé nagy tehetséggel, tudással, tudatossággal épített és épülő életmű, aminek eleje van, súlyos, hosszan sugárzó közepe, vége pedig ne legyen nagyon-nagyon sokáig. Ágazzon szét és tartson egyfelé, nincs is más választása, mint a szabadság, az írás szabadsága.

Őszintén örülök, hogy a 2022-es Bertók László Költészeti Díjat Tóth Krisztina kapja. 

A Síró ponyva pedig, mint vers- és kötetcím, nem múló irigységem tárgya.